Csak ül a polc tetején és nehéz szívvel néz bambán a szobaajtó felé. A valamikor nagyon helyes kis játékmackó kopottasan, foltokkal tarkítottan láttatja, hogy nem tegnap hagyta el készítői műhelyét.

Stoppolt bundácskája, visszavarrt bal karja, javított fülecskéje viharvert múltjának mementójaként díszelegtek testén.

Szemei – bár egyiket már kicserélték - nagyon meleg barna gombocskák voltak. Az ember azt hihette, hogy élő szerzettel van dolga, ahogyan ezekbe a mélybarna szemecskéknek avanzsált faragott csontokba felejtkezett a tekintete. Szinte fájt, ahogyan visszanézett. Kiolvashatón tükrözte múltját, és előre sejtette eljövendő sorsát...

A játékbolt káprázatosan szép és misztikus volt, ahogyan a kora reggeli aranyló napsugarak beragyogták eladóterét az óriási csiszolt kirakatüvegen keresztül. Minden tárgyat, ami csak a helységben található azt fenséges pompával terítette be az élet tűzbolygójának csodálatos érintése. Végigsuhant a polcokon pihenő összes játékon, így tudatva velük, hogy az éjszaka lidérceinek uralmát időlegesen elűzte. A babák szőke fürtös tincseiket nézegették, a játék katonák kiegyenesítették soraikat, ahogyan az egy jól képzett reguláris hadsereghez illik, a bohócok idétlenül gyakorolták vigyorukat, amikor egymásra néztek festett ábrázatukkal. Az angyalkák megigazították horgászzsinórral rögzített szárnyacskáikat, és az ördögöcskék is kinyújtóztatták elgémberedett denevérlebernyegeiket. Mindenki ébredezett.

Ő is felébredt és megmozgatta elzsibbadt fenekén az elült kis helyes szőrpamacsot, ami a farkincáját hivatott képviselni. Ez az első reggelje a játékok között itt a boltban. A mellette ülő játék baba kezében tartott tükrében megnézte magát. Arányos fejecske, határozottan elálló fülecskék, gyermekigéző szemek, pisze orrocska, mosolygó száj. Csinos kis mackó. Meg volt elégedve magával.

Fordult a kulcs a zárban, minden játék a bejárati ajtó irányába figyelt. Megérkezett az ember. Szikár, őszes, határozott kiállású. Amint belépett végignézett a bolton. Rengeteg megszámlálhatatlan apró dolog volt bezsúfolva az eladótérben, de egy pillanat alatt észrevette, ha valami nem úgy volt, mint ahogyan előző délután záráskor hagyta. Kínosan ügyelt a bolt megjelenésére, hiszen az övé volt, és egész életében itt dolgozott. Szerette a munkáját, a játékokat, a boldogságtól mosolygó gyerekek látványát. Mindent rendben talált. Szélesre tárta az ajtót, a reggeli friss szél előtt, hogy az ódon ház áporodott szaga tartósan be ne fészkelje magát féltett portékái kellemes illatának helyére. Miután kiszellőztetett, besétált a hosszú pult mögé, és várta leendő vásárlóit.

Unalmas nap volt. Szinte alig volt egy-két látogató, és már lassan délutánba hajlott az idő. Mindenki unatkozott a boltban. Játék és eladó egyaránt. Nem volt kinek imponálni, így a játékok közönyösen hevertek a helyükön.

Egyszer csak megmozdult a kilincs, szólt az ajtócsengettyű, megreccsent a vén padlózat. Egy kislány és vele együtt egy szép fiatalasszony - vélhetően a mamája - lépett az üzletbe. – Milyen szép. Ahogyan mosolyog kedvesnek is látszik. – gondolta a játékmackó – De jó lenne, ha egy ilyen csöppség vinne magával! – ábrándozott.

Kérése meghallgatásra talált, mert, ahogy ezt gondolta, a kislány felpillantott a polcra felé és meglátta Őt. Tekintetük találkozott, és egymásba fonódott. Észrevette a nő is, akivel a leányka jött és levetette az eladóval a mackót a polcról. Amint a gyermek a kezébe kapta a kisjószágot, többé már nem akarta elengedni. A kismackó is érzete a vonzódást, és ő sem került volna vissza a helyére semmi áron. A leányka kérlelő, szinte könyörgő nézése meghatotta a mamáját, és rövid alkudozás után elkelt a játék.

Boldog volt!

Nagyon szép volt a gyermekszoba, ahová került. Nagy, tágas és világos. A környező polcokon hihetetlen mennyiségű gyermekjáték. Mosolygós cirkuszi bohócok, jól ismert mesebeli állatfigurák, ajkukat bájosan lebiggyesztő babák, palotáknak is beillő babaházak és még rengeteg gyermekvidító dolog hevert kaotikusan szanaszét a földön, a polcon, az ágyon. A játékok érdeklődve és némi irigységgel nézték az új jövevényt, akit a főhelyre, a szoba közepén lévő kis etetőszékbe ültetett kisgazdája. Etetgette, dédelgette, sétáltatta, dajkálta, beszélt hozzá. Álló nap csak vele foglalkozott. – Igen, így kell ezt! – gondolta kissé pökhendi módon, - Én lettem itt mindenki királya! Enyém a kedvesség és szeretet. Idővel a megbecsülés is. Mivel kivételes és pótolhatatlan vagyok. – állapította meg végül.

Múltak a napok, a hetek. A kismackó az elején, fürdött a boldogságban, mert szinte csak az övé volt a kislány figyelme. Az állandó foglalkozás nem múlt el nyom nélkül, lassan jól látható jelei meglátszottak rajta. Bundácskája egy-két helyen kikopott, megfakult az állandó hurcolászástól, és egyik fülecskéje is csupán torzóként éktelenkedett, jó része leszakadt a fogantyúként való használatban. Szépen lassan, ahogyan haladt az idő, kisgazdája egyre ritkábban játszott már vele, egyre többször került a többi régi játékkal tömött kosárba, nem pedig a trónusra, az etetőszékbe. Szomorkodott is egyre gyakrabban: - Miért nem játszik velem annyit, mint régen? Mi a baj? Már nem vagyok az a „édes kis macika”, aki nemrég voltam? Nem értem... A szomorúság állandó társává vált, tetézve a többi játék gúnyolódásával.
Egyik délelőtt megtörtént az, amitől mindig is félt titkon.

Nyílt a gyermekszoba ajtaja, és a jól ismert lépteket más is kísérte. A mosolygó, boldogságban úszó kislányarc mellett feltűnt... egy új játékmackó! Egy vadonatúj, selymes bundájú, hibátlan küllemű, kedvesen néző vetélytárs. – Ez lehetetlen! – hasított belé a látvány. A gyermek nagy örömmel ültette be a főhelyre új kis kedvencét, örökre megfosztva elődjét kétségessé vált posztjáról. Hiába nyújtózkodott, hiába sírt, próbálta tenni a szépet, nem hatotta meg kisgazdáját. Figyelmen kívül hagyta immár, elfelejtette. Mindennap a volt kegyelt orra előtt dédelgette új szerzeményét, akaratlan végig kellett néznie, akkor is, ha ez határtalanul fájt is neki. Ez volt a sors büntetése egykori nagyképűségéért. A kismackó egy darabig sírdogált (elsősorban esténként, nehogy a többiek észrevegyék bánatát és kinevessék), búslakodott. Egyszer csak megpattant benne valami. Olyan hangocska volt, mint amikor a varrás pattan el, vagy cérnarost szakad el erős igénybevétel alatt. Alig figyeltek fel rá, nem sokan hallották. Ő tudta egyedül: bánatában pici játékszíve megszakadt...

Napokkal később egy hideg, esős, borult estén a házvezetőnő megadta a kegyelemdöfést. Játékokat szanált ki úrnője kérésére. Nagy rutinnal válogatta ki a halálraítélteket, hajította őket a kidobásra szántak siralomházába: egy öreg fonott gyékénykosárba. Nem lepte meg, amikor karjánál fogva felemelték, mert már érezte, tudta: Ő is köztük lesz. Azt sem bánta, hogy mindig ölelésre záruló karocskái közül a bal oldalit durván leszakították a nagy igyekezet lendületében. Nem szenvedett itt tovább, nem kellett tovább néznie a másik kényeztetését, mindegy volt hová kerül, csak el innen.

Az udvarház mögött, a szolgálati bejáratnál terült el a cselédudvar. Itt voltak felállítva a nagy, nehéz fémből készült szemetes hordók. Elviselhetetlen bűzt árasztottak közvetlen környezetükre, ezért is kerültek az udvar legtávolabbi zugába. Tégelye volt a rothadás szentségtelen démonának, kútja az elmúlás szemétdombjának. Ebbe a pokolba szórták bele Őt és még jó pár kis társát sietősen. Tudta: ez itt a vég, nincs tovább. Arra gondolt csupán, hogy inkább gyorsan kóbor kutyák tépjék darabokra, mintsem lassan oszoljon puha kis teste egy poshadt tócsa zavaros mélyén a pusztulás telepén...

A borzasztó éjszakát követő reggelen egy nagyon öreg teherautó platója tolatott az udvarnak. Rajta vidám férfiak ugratták egymást, várták, hogy pakolási távolságba kerüljön a jármű deszkaalkotmánya és a púpozott szeméthalom. Amint közelértek, az emberek dinamikusan lepattantak, és lendületesen elkezdték feldobálni a háztartási hulladékot, és az összegyűlt sok limlomot.

- Nézd má’, de jóképű kislegény! – kiáltott a nagy pakolás közepette egyik férfi a másiknak. Kezében lengette a kis játékmackót. – Kipofozom és odaadom egy kis fattyúnak.
- Jaj, mit szórakozol?! – felelte szurkálódva a másik. – Hisz’ még kölyköd sincsen még olyan suta vagy. Minek neked ilyen gyerekjáték?
- Akkor, a kiteszem a kocsira kabalának. – morogta vissza a megtaláló, és azzal a lendülettel a teherautó eleje felé dobta a kis figurát.

Amikor a porba zuhant elveszítette egyik szemecskéjét, de nem érdekelte. - Nekem már semmi sem fáj... – gondolta. Így került – gyatra kinézete ellenére - újra rivaldafénybe, egy szemetes teherautó karcos szélvédője mögé.

Telt, múlt az idő.

A játékmackó - addig tapasztaltakhoz képest - mondhatni bejárta a világot. Egykedvűen rótta az utakat, megismerte a várost. Felüdülést talán egyedül az elkoszolódott szélvédőüveg megtisztítása után érzett, amikor többé-kevésbé tisztán látta a menetirányt. Fásultan figyelte az ismerős utcákat, hátha meglátja még a játékboltot, ahol kis élete elindult. Könnyezni kezdett egyetlen pici szeme, amikor olyan forma kislányt látott, aki egykori gazdájára emlékeztette.

Egy alkalommal a szabó mester házánál pakolták az emberek a hosszú idő alatt felgyülemlett vágási, és egyéb fel nem használható gyártási hulladékot. A mester a ház előtt felügyelte a munkálatokat. Látszott rajta kissé ideges, sokallja az időt már, amit a szemét elhordásával eltöltöttek a munkások. Időtöltésként rágyújtott egy megnyugtató pipára. Ahogyan a finom holland dohány lángra kapott, és az első pár szívás után felnézett, megakadt a szeme a parkoló teherautó szélvédőüveg mögött ücsörgő kis figurán. Ki tudja miért, gyermeki érzés lett úrrá rajta, és közelebb ment, hogy szemügyre vegye. Amikor karnyújtásnyira ért, jól megnézte azt a valamit, ami egykor félreismerhetetlenül gyermekjátékként létezett a világon. Ahogy nézte a csöpp rongydarabot, úgy enyhültek meg szigorú vonásai. Vagy egy régi emlék hatására, vagy más megmagyarázhatatlan okból kifolyólag odament a munkások főnökéhez, és alkut ajánlott a kismackóért. Pár perc múltán szegényebb lett egy üveg kubai rummal, és gazdagabb egy koszos, szakadt gyerekjátékkal.

A villanykörte fénye elvakította szemecskéjét, de meglepetten tapasztalta, hogy jobban és többet lát. Visszavarrták hiányzó gombszemét, sőt a régit is megigazították, kifényesítették. Pici is orrocskája érzete a tisztaság finom szappanillatát ami, a bundájából áradt. Tépett testén már nem éktelenkedtek szakadások, színben hozzáillő foltokkal pótolták a hiányzó felületet. Csonkolt vállacskája új életre kelt, ahogyan a varrógép monoton kattogás közepette gépiesen összeöltötte a hiányzó, különálló részek közötti finom kis szegélyt: újra van mancsocskája, amit a világ felé fordíthat, újra van karócskája, amit ölelésre használhat. Azt hitte álmodik, amikor megmosdatták, kikefélték és gondosan elkezdtek vele foglalkozni.

Az öreg szabómester fölé hajolt, és rámosolygott: - Hát, kész vagy kisöreg! Szebb vagy, mint amilyen új korodban lehettél. – és azzal felültette. Körbenézett a takaros kis műhelyben, és megnézte új külsejét, az éppen vele szemben a falra akasztott óriási velencei tükörben. – Húúú! Ez valóban én lennék? – ámult el tükörképétől. – Nem hiszem el... Micsoda változás! – hitetlenkedett látványán.

Kicsit jobban érezte magát, és mintha ott belül nem fájna már olyan nagyon. A kirakat legszebb részén egy díszes brokát halom tetején foglalt helyet, a sok díszes és tökéletesre szabott felöltő, öltöny, zakó és frakk között. Egész nap csak bámulta a bámészkodókat. Rácsfelhúzástól lámpaoltásig.

Egyszer az egyik délelőtt, mintha villám csapott volna belé. Egy nagyon ismerős szép fiatalasszony érdeklődve nézett a kirakatüvegen befelé, miközben hisztériázó, ordító csemetéje két kézzel egy másik irányba próbálta húzni. - Ez Ő! Hahó, itt vagyok! Kisgazdám! Kérlek, nézz rám! Kérlek! – kiáltotta a maga hangtalan módján. Kereste a mérgében grimaszoló kislány szemének kapcsolatát. - Csak egyszer nézz rám! Meg fogsz ismerni, elviszel, és minden szép lesz, mint régen! Nézz meg, kérlek! – könyörgött némán.

A kislány egyszer észrevette, és ráemelte tekintetét. A játékmackó úgy érezte újra megdobban valami kis testében. A gyermek nézte pár másodpercig dacosan, aztán elfordította fejecskéjét, mert végre sikerült az édesanyját elhúznia a kirakat elöl...
Döbbent csend és nagy üresség érzése vette körbe. Hangtalan zokogás rázta a kis játékállatkát. Látta Őt, és újra elhagyta... még csak nem is intett, köszönt neki... meg sem próbálta elvinni magával... Nem szereti Őt... Miért?
Sokáig nézte keservesen az a helyet a járdán, ahol a kislány állt.
Nagyon sokáig...

Zuhogó eső, sötét felhők és szürke égbolt. Nap-nap után, mind egyforma.
Mintha Lucifer titokban már az időjárást is manipulálhatná, és így külön gondot fordítana a siralomvölgyben élők ilyenfajta kínzására. Hirtelen a vizes macskakövön egy apró jövevény trappolt a kirakatig. A boltból kivilágító fényben úgy nézett ki, mintha egy magától mozgó esőkabát kísértené ezt a régi utcát. Az öreg szabómester is felfigyelt a jelenésre. Az esőtől nedves viharkabát kapucnijának sötétjéből egy pisze kis orrocska tűnt elő. A hosszú kabátujjakból aprócska kezek tapadtak a kirakatüvegre. – Hááát, ha nem manó vagy egy meséből, akkor csak egy gyerek lehetsz. – tűnődött az idős ember. Nagyot pödört ősz, gondozott bajuszán, felemelkedett a koros, de megbízható Singer mellől, és az bejárati ajtó irányába indult. Kinyitotta, és betessékelte látogatóját.

- Szervusz kisember! Mit keresel ilyen rettenetes időben az utcán? Hogy engedhetett ki édesanyád ebben az esőben, amikor a kutyát is kár kiverni? Hmm? – vonta kérdőre a túlmértezett kabát alatt leledzőt. A kapucni hátracsúszott, és egy bájos, de elég maszatos arcú kislány állta az öreg mester tekintetét.
- Csókolom bácsi! – köszönti illedelmesen a csöppség. – Édesanyám beteg, és akarata ellenére szöktem ki, hogy elhozzam a szomszéd utcából a gyógyszert, amit a házmester néni ígért neki tegnap. A bátyáim egész nap dolgoznak a gyárban, és nincs itthon senki, aki elmenne értük. Megtetszik nézni? - nyújtotta picinyke kezét.

Az idős ember arcán átfutott egy halvány mosoly a gyermek talpraesettsége miatt, de nem veszti el komolyságát.
- Igen, persze. Most megnézem, igazat szóltál-e. – nézett bele a csöppnyi marokba. 3-4 szem aprócska fehér pirula feküdt benne. Meghatódott, elakadt a szava. Lassan visszazárta gyermek kezecskéjét. Könnyfátyolos szemmel és kissé határozatlan remegő hangon szólt hozzá pár perc múlva.
- Derék kislány vagy! De, miért jöttél éppen ide? Miért álltál meg a kirakatom előtt? – letérdelt hozzá, és úgy kérdezte a kicsitől.
- Mindig erre jövök haza, mert minden alkalommal megnézem azt az aranyos kis macit a ruhák között. – felelte.
- Tetszik neked az a játékmackó? – Kérdezett vissza az öregúr.
- Igen, nagyon! – robbant ki belőle őszintén.
- Neked adjam? – tette fel a boldogságfakasztó kérdést.
- Nincs rá pénzem bácsi... – horgasztotta le gyönyörű kis fejecskéjét. – Egyszer volt egy kutyusom, de a nagyok elvették az iskolában, és addig rugdosták az udvaron, amíg teljesen szétszakadt...
- Neked adom ajándékba, ha szeretnéd. – mondta komolyan a mester mélyen a gyermek szemébe nézve. – De van egy feltételem.
A kislány olyan várakozón nézett rá, mint egy kölyök kutyus, aki érzi, most dől el, hogy maradhat-e vagy sem a háznál.
- Neked adom a mackót, ha megígéred, vigyázol rá, és mindenben szót fogadsz édesanyádnak. Mindennap, amikor erre jössz, be kell ugranod hozzám egy karamellás cukorkára, és meg kell mutatnod, hogy a játékmaci tiszta és semmi baja sincsen. Mostantól Te ügyelsz rá, és úgy kell óvnod mintha a mamája lennél. Megértetted, amit mondtam? – kérdezte a gyermektől.
- Igen, megértettem, és vigyázok a macira! Tényleg nekem tetszik adni? – nézett fel kissé hitetlenkedőn az idős ember arcába.
- Igen, neked adom, tessék. – és egy mozdulattal kiemelte a kirakatból egyenesen a kis kezekbe adta a játékot. A kislány alig hallhatóan elpityeredett, és olyan erővel szorította magához a játékállatkát, mintha soha többé nem akarná elereszteni. – Ne sírj! – mondta a szabó, de neki is csak egy hajszálon múlt, hogy az a bizonyos mécses el ne törjön. – Kérlek, ne sírj! Akkor nem adom oda a mackót! – és egy könnyet kisodort a szeme sarkából.
- Jó, akkor nem sírok... csak ne tessék a macit visszavenni! Ugye, nem tetszik visszavenni? – nézett könyörgő szemekkel.
- Jaj, dehogy veszem vissza! Most viszont dugd be a kabátod alá, és siess haza a mamádhoz. Remélem, hamar meggyógyul és egészséges lesz. Vigyázz magadra, meg ne ázz nagyon! – húzta össze rendesen a gyermek kabátkáját, ami szerencsére elég bő volt ahhoz, hogy a kismackót is könnyedén el lehessen rejteni benne az eső elöl.
- Sietek, és nagyon köszönöm. Ígérem, mindennap eljövök, és úgy vigyázok a macira, mintha a mamája lennék! – fordult vissza az ajtóból boldogságban úszó könnyes szemekkel. Azután kiugrott az esőtől szinte megáradt utcára. Pár pillanat múlva elnyelte az a korai sötétség...
- Vigyázz magadra… - sóhajtotta az öreg mester, és sokáig nézett abba az irányba, amerre a kislány szaladt...

- Anna, drága kislányom! – ölelte meg sírva a bejáratban az elázott kis alakot, egy láztól remegő, látszólag legyengült nő. – Már azt hittem eltűntél! Hogy tehetsz ilyet? Eltűnsz, én meg azt sem tudom, merre jársz...
- Csak a gyógyszerért mentem el neked a házmester nénihez. Azt mondtad reggel, ha át tudsz menni érte, akkor meggyógyulsz hamar. Nem mentél ma érte, látod, és segítek, elhoztam neked. – s nyújtotta felé apró markát, amiben a pirulák vannak.
E látványra a fiatal nőt elkapta a sírás, csak úgy rázta egész lényét. Ki tudja, meddig zokogott volna, ha a gyermek nem simogatja meg hosszú fekete haját, és az arca elé nem tolja új kincsét.
- Nagyon szép kis maci. – nézte meg a játékot. – Szegénykém, látom, van rajtad egy két forradás. – forgatta meg érdeklődéssel. – Látom, téged is megedzett az élet. Mondd Anna, hol találtad ez a kismackót? – fogta két keze közé lánya arcát.
- Mindjárt elmesélem Anya, csak leteszem aludni az én kis drágaságomat. Most már én vagyok a mamája. – ragyogta be a szobát a leányka mosolya.

Bement a másik szobába, és a félhomályban keresett egy széket, amire fel tudott állni, és úgy finoman feltette a fali polc legfelső lapjára kis kedvencét.
- Szép álmot macika! Majd később megnézlek, és csinálok helyet az ágyamban, jó? Most aludj jól! – és megpuszilta a játékmackót nagyjából az orrocskája táján, mert a sötétben csak sejthette, hogy hová is adta szeretete jelét. Megsimogatta, és lemászott a székről, gondosan a helyére tolta. Még egy pillantást vetett abba az irányba, ahol öröme tárgyát hagyta, és olyan halkan csukta be az ajtót maga mögött, mintha egy valódi csecsemő aludt volna bent...

A kismackó, amikor magára maradt körbenézett a helységben.
A félhomályban is kivehetőek voltak a szoba tárgyai. Puritán egyszerű, szegényes berendezés, de érezhető a tisztaság illata. Ahogy így nézelődött, megrohanták az emlékek könyörtelen hadai. Mindent túlélt, pedig néha durván megsérült, embereket és helyszíneket ismert meg, a magasból zuhant alá, kilátástalan helyzetből emelte a kiváltságosba a sors...

Most szeretik, érezte jó helye lesz itt.

Minden reménye megvan a boldogságra, de mégsem örül maradéktalanul.

Minden percben eszébe jut az, akit a legjobban szeretett, és mégis elhagyta. Szó és magyarázat nélkül. Mégsem tud haragudni egykori hűtlen kisgazdájára... sőt, titokban azt várja, hogy nyíljon az ajtó és az a kislány jöjjön érte, ölelje át... és Ő elfelejtené az összes megpróbáltatást, boldogan ölelne vissza...
Csak ül a polc tetején, és nehéz szívvel néz bambán a szobaajtó felé...

ZSEDELY