Csak álltam ott tehetetlenül. Pár pillanat volt, vagy pár perc, nem tudom. Nem tudtam segíteni, csak imádkozni, hogy ne történjen meg a legrosszabb.

Nagyon féltem, hogy elveszítem azt, aki nekem a legfontosabb: az édesanyámat.

Felnevelt, óvott, és nagyon szeretett. Mindig. Még akkor is, ha éppen veszekedtünk és azután egy ideig nem szóltunk egymáshoz. Az én szememben ő erős volt, és megtörhetetlen.

Volt már máskor is beteg, de most először láttam védtelennek és kiszolgáltatottnak. Annyira szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam. És azokban a másodpercekben még nem is sejtettem – ő sem – milyen nagy esélyt kaptunk a sorstól: mások egy pillanat alatt halnak bele a tüdőembóliába, de ő túlélte.
Hazamentem a kórházból, de a megszokott otthon rideg volt, mert egyedül voltam. Hiányzott anya. Hajnalig sírtam, és csak reméltem, hogy néhány óra múlva ismét láthatom, és talán már mosolyogunk majd mindketten. Mert akkor tudni fogom, hogy már nem lehet baj.
Szerencsések vagyunk mi: én és az anyukám. Ő meggyógyult, én pedig megszelídültem. Jobban odafigyelek rá, arra, amit mond és arra amit tesz. Sokszor vannak vitáink, néha kicsit haragszunk is egymásra. De ilyenkor mindig feltör bennem az érzés, hogy majdnem elveszítettem, pedig nem is mondtam el még neki elégszer, hogy mennyire szeretem.

Talán közhely, de mégis leírom: legyen mindennap egy kicsit anyák napja, ünnepeljük őket mindig. Hiszen az édesanyák jót akarnak nekünk mindig - még akkor is, ha  néha nem úgy tűnik -, mert szeretnek minket. És számukra a legnagyobb ajándék az, ha boldognak látják a gyermeküket.