Hát megérkezett. Nagyon vártuk a hosszú tél után, de végre itt van és úgy tűnik egy kicsit elidőzik itt, így április derekán.

Húsvét vasárnapján délidőben hazafelé baktattunk a vasútállomásról és nem győztem gyönyörködni. Csodálatos színekben pompáztak az út menti fák a szikrázó napsütésben. Nagyokat szippantottam a friss, üde levegőből, amely finom virágillatot árasztott.

Hosszú volt a tél, március közepén még felfért a nagykabát, aztán kicsit megmutatta magát a tavasz, éppen csak beköszönt, majd tovább állt. De úgy tűnik az áprilist nálunk tölti. Lassan megéledt a természet, rügyet bontottak a fák, kizöldült a fű, hirtelen olyan eleven lett minden. Pedig pár hete még dideregtünk... Íze lett a levegőnek, olyan tavaszi. Már nem is olyan nehéz korán kelni, már nem is olyan zord a reggel. Hiszen színe lett a világnak, a szürkeséget felváltotta megannyi élénkség. Kora reggel a buszra várva pedig jól esik fürdőzni a felkelő nap fényében. Kellemes, ahogy a nap sugarai megcsiklandozzák az ember arcát.

Szeretem a tavaszt. Szeretem amikor lágy és selymes a levegő, nem fullasztóan meleg mint nyáron, és nem is harapós hideg mint télen. Tavasszal mindig úgy érzem, szárnyalok mint egy madár a felhők alatt, és nem állíthat meg semmi. Enyém a világ. Legalábbis egy kis darabja. De nekem ez pont elég.