Egy téli vasárnap a család szánkózni készült. Már két napja havazott, így mindent beterített az óriási fehér hó.

Már szombaton tervbe vették a szórakozást, de mivel egész nap sűrűn esett a hó, ezért Apa kitalálta, hogy másnap reggel induljanak csúszkálni.

Igen ám, de amikor felébredtek, még ugyanolyan nagy hópelyheket láttak az ablakból, mint egy nappal korábban. Semmi sem változott, csak nagyobb lett a hó kertben, a teraszon, a faágakon, a kerti asztalon és a háztetőkön. Ezért inkább elhalasztották az indulást és előbb megebédeltek. Amikor végeztek, már éppen csak szállingózott a hó, ezért el kezdtek készülődni és útnak indultak.

Sajnos már eléggé benne jártak a délutánba és mivel télen elég korán sötétedik, ezért - hogy több idejük maradjon csúszkázni - autóval indultak útnak.

Beültek Apa ezüst színű kocsijába, bekészítették az első ülésre a szánkót is és lassan döcögve érkeztek meg a közeli domboldalhoz. Már ahogy közeledtek látták, hogy nagyon sok autó várakozik a gazdájára a környéken: a csárda körül, a kis bolt előtt és az úttest mindkét oldalán.

Ahogy a domb aljához értek elcsodálkoztak, hogy milyen sokan szánkóznak: volt ott öreg, fiatal, nagymamák, nagypapák, anyukák, apukák, kisgyerekek és nagyobb gyerekek is. Csúszott nagymama az unokájával, nagypapa a nagymamával, Anyuka az Apukával és persze sok-sok gyerek testvérrel vagy baráttal együtt. Mindenki a domb két oldalán ment fölfelé, középen pedig siklottak, néhol cikáztak lefelé a szánok.

Máté elindult Apával fölfelé, Anya pedig alul maradt, hogy lent várja Mátét a csúszásból. Ugyanis egy ideje Máté már teljesen egyedül szeret szánkózni, nagyon élvezi hogy saját maga irányíthatja a szánját ráadásul olyan sebesen, ahogy neki tetszik. Közben összetalálkoztak egy ismerőssel is: Lilike, aki Mátéval hétfő délutánonként együtt tornázik, nagy kacarászások mellett próbált egy bokrot elkerülni a szánkójával, szerencsére sikerült is neki. Ahogy Máté felért a dombtetőre, felült a szánkóra, Apa meglökte és nagy vidáman, szélsebesen csúszott lefelé. Ahogy leérkezett Anya szaladt oda hozzá és együtt felhúzták a kis szánkót a domb feléig, ahonnan Apa kísérte tovább Mátét, majd újabb csúszás következett. A pálya közepén volt egy hosszú hepe-hupás szakasz, amelyen mindenki kisebb-nagyobb huppanásokkal jutott keresztül. Máténak nagyon tetszett ez az újdonság, így ha tehette megpróbálta arra irányyítani magát.

Így ment ez nagyon sokszor, míg az egyik ilyen csúszásnál Máté egyszer csak lebucskázott a szánkóról. Szerencsére lassan siklott az esésnél, így gyorsan talpra állt. - Nem fáj semmim – közölte a kérdő tekintetekre és már ment is újból csúszni.

Amikor már mindenki elfáradt, elindult a család sétálni a közeli kis erdőbe. Apa húzta Mátét a szánkón hol lassabban, hol pedig szaladt vele egy picit. Azt játszották, hogy Máténak rajta kell maradni a szánon. - Úgyis leesel – heccelte Apa Mátét, aki csak annyit válaszolt erre, hogy: – Na persze, majd meglátjuk! Akkor aztán Apa nekilódult futott vele egy kicsit, majd hirtelen megállt, kifarolt a szán, Máté pedig szép lassan lefordult róla. Nagy nevetés lett a vége, aztán újabb futás, újabb megállás, és nagy meglepetésre Máté nem esett le róla. Jó párszor megismételték a produkciót, Máténak hol sikerült fenn maradni, hol nem. Az egyik hóba pancsolásnál Máté nem kelt fel, hanem egy szép hóangyalkát rajzolt a hóba. Elkezdett esteledni, így elindultak az ezüst színű kocsi felé.

 Azonban Máténak, „remek” ötlete támadt: - Mi lenne, ha Apa hazavinné az autót, mi pedig Anyával gyalog mennénk hazafelé? - kérdezte. Mindenki beleegyezett, így Apa a kocsijához, Anya és Máté pedig a Duna-parton hazafelé indult.

Mátét persze Anya húzta a szánkón, közben elnézelődtek, hogy mindent vastag, puha hólepel borít a Duna pedig teljesen befagyott.

Máté eközben nagy hókupacokat gyűjtött a szánra, amiket elnevezett Hógolyó úrfiknak. Apa félúton eléjük jött, így együtt értek haza. Máté kirakta a kerti székre a szánkó mellé a négy Hógolyó úrfit, hogy sokáig megmaradjanak.