Reggel legnagyobb meglepetésemre arra ébredtem, hogy hófehér kint minden. A meteorológusok ugyan beígérték, de valahogy nem hittem nekik. Annál nagyobb öröm volt látni. Mintha a természet be akarná pótolni az elmúlt évek elmaradását.

Gyerekkorom meséit idézi meg a látvány. Konkrétan úgy érzem magam, mintha egy rajzfilmbe kerültem volna. Hatalmas pelyhekben, szélfúvás nélkül, csöndesen és sűrűn hull alá a puha fehérség. Hihetetlen, de még mindig úgy tudok örülni neki, mint egy három éves gyerek.

Felöltöztem, jól bebugyoláltam magam, és kiültem az erkélyre kávézni. Olyan végtelen nyugodtság és öröm járt át, amiben a hétköznapok során ritkán van részem. Sira, aki alapvetően benti cica, nem bírta ki, hogy ne kuporodjon le mellém. Muszáj mindig ott lennie ahol én, és azt csinálnia, amit én teszek. Egy ideig nézegette a furcsa fehérséget, aztán kis lábaival pofozni kezdte a már lehullott, és az épp földre érkező hópelyheket. Nagyon édes volt, ahogy puha, szőrös mancsával játszott, és próbálta megregulázni az engedetlenül szálló havat. Jókat kuncogtam magamban.

Aztán persze ő gyorsan megunta, hogy hideg van kint, és vizesek lettek a lábacskái, meg az orra, úgyhogy gyorsan bekérezkedett.  Így egyedül maradtam a forrón gőzölgő kávéval a kezemben, a csönddel, és a gondolataimmal.

Hogy lehet valami, ami ilyen hideg, ennyire „bunkis, meleg” érzést keltő? Miért érzi úgy az ember, hogy védelmező burkot von köré a természet, amikor tulajdonképpen a havazás hatására minden megfagy, és élettelenné válik? Miért azonosítjuk a tisztaságot, a szűziességet pont a fehér színnel, és miért érezzük úgy, hogy a hóesésben megtisztul a lelkünk? Ilyen, és ehhez hasonló dolgok jártak a fejemben, amikor hirtelen azon kaptam magam, hogy a közeli hegyeket nézem, és már egyáltalán nem akarom megfejteni a dolgok miértjét. Magával ragadott a végtelen szépsége, és nagysága a látottaknak, és egyszerűen csak élveztem. Kikapcsolt az agyam, és megszűntem önálló lényként funkcionálni. Egybeolvadtam a természettel. Én voltam a hegy, a fák, a hó, minden. És semmi.

Nem tudom meddig ücsörögtem ebben az „öntudatlanságban”, de a kávém kihűlt, a jól bebugyolált lábam átfagyott, és a kezeim is hidegek voltak. Mégis végtelen nyugalommal, jó érzéssel, és élményekkel teli léptem vissza a házba.

Szép reggel volt.