Dr. Horváth Patrícia kosárlabdázóként is szép pályát futhatott volna be, mégis jól tette, hogy átpártolt a vízilabdázókhoz.

Válogatott kapusként világbajnok lett, a Domino Honvéd játékosaként pedig LEN Kupa-győztes és országos bajnok, ezen kívül Magyar- és Szuper Kupa-nyertes együttes oszlopos tagja. 

Patrícia talán még ma is edzésekre járna és hétvégéinek többségét továbbra is a mérkőzések töltenék ki,  ha klubja nem kényszerül szélnek ereszteni teljes csapatát, köztük a pekingi olimpián negyedik helyen végzett válogatott tagjait.

- Talán, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy pályafutásom vége felé közeledve a csapat szétszéledése megkönnyítette a döntésemet, mert így különösebb szomorkodás nélkül tudtam kimondani, hogy itt a vége, számomra a vízilabda sport mostantól már nem jelenthet újabb kihívásokat. Egy évet töltöttem úgy, hogy pályakezdő orvosként és élvonalbeli játékosként is megpróbáltam megfelelni a várakozásoknak, és előbb vagy utóbb amúgy is be kellett volna látnom, hogy harmincon túl sokkal inkább a szakmai előrehaladásomra és a tanulásra, no és a családomra kell összpontosítanom, mint a sportra, ami szintén nagyon sokat jelentett a számomra.

A pekingi olimpiát, majd a tavalyi római világbajnokságot is megjárt "dominósok" kivétel nélkül új csapatra találtak: ki itthon, ki külföldi klubbal szerződést kötve. Patrícia is kapott ajánlatot, de nem akart vidékre költözni, korábban elutasított külföldi "kérői" pedig ezúttal nem gondoltak a leigazolására.

-  Rengeteg tanulnivalóm van még, pedig 2002-ben diplomáztam a Semmelweis Egyetem Orvostudományi karán, s szereztem meg később a PhD-címet, így a tavalyi esztendőre gondolva tényleg csak azt mondhatom, hogy számomra  kétségeim eloszlatását és a megoldást jelentette, hogy "elfogyott" mellőlem a sok sikerrel büszkélkedő csapatom. Hívtak, hogy legyek a fiatal kapusok képzésének segítője, de az ajánlatot köszönettel elutasítottam. Ha én újra lemennék az uszodába, csak sportolni szeretnék, kapusedzőként nem igazán érezném magamat otthonosan.
Számomra 2010 életem új szakaszának kezdetét jelentette, amiben a vízilabdázás  szigorúan családi és szakmai megfontolások alapján újabban már csak néhány izgalmasnak ígérkező mérkőzés megtekintését jelenti. Már úszni se járok le a Kőér utcába, beérem azzal, hogy ha hazalátogatok Sopronba, szinte mindig ellátogatok az ottani uszodába, megveszem szépen a jegyemet és ott "sportolgatok" egy keveset. Itt Budapesten inkább csak tornászok, ahogy egy sportpályafutását lezáró nőnek azt tennie is kell.

Öt éve már, hogy világbajnokságot nyert magyar válogatott tagja lehetett, és idén lesz két esztendeje, hogy Pekinget olimpikonként járhatta meg. Nem titkolja, hogy vízilabdázóként soha sem tartozott a messzire tekintő sportolók táborába, különösen azóta, hogy az orvosi hívatásának feladatai is próbára tették. Még csak alig néhány napja, hogy házasságot kötött és ez  csak az egyik nagy mérföldkő az életében. Közös
házastársi döntésük értelmében az idén Sopronba költözik az ifjú pár, és ez azt jelenti, hogy a 32 esztendős Dr. Horváth Patrícia hamarosan a fővárosnak is búcsút mond, legalábbis egy időre.

- Volt csapattársaim közül néhánnyal tartom a kapcsolatot, s bár megfoghatnának azzal a kérdéssel, hogy az elmúlt hétvégén milyen eredményt értek el a magyar élcsapatok, a jövőben is figyelni fogok a sportágamra. Sajnálom, hogy a magyar vízilabdázás szegényebb lett egy potenciális, sikerekre hívatott együttessel, de tudomásul kell venni, hogy mostanában több csapat szűnik meg, mint ahány alakul,
és ez alól sajnos a sikerágazatnak számító vízilabdázás sem jelent kivételt.

(Szalay Péter/T-Mobile Sporthír Szolgálat)