ÚTON
Az út tulajdonképpen nem is volt unalmas, mert a vezetőnk Bank József (hol nincsenek magyarok?!) mindenről mesélt: az országról, az emberekről, a vadállatokról.

Megnyugtatott, hogy az időjárás csak itt ilyen pocsék. Ahova megyünk, sokkal jobb lesz. És állatot is bőven fogunk látni. Ezt elég nehéz volt elképzelni, mert a kb. 600 km-es távon csak hatalmas termeszvárakat láttunk, egyéb állatot alig.
Ami mégis a szemünk elé tévedt, az is csak szamár és kecske volt. Vadállatot csak egyet láttunk, azt is csak egy közlekedési táblán. Itthon az ilyen táblán egy szarvas van, ott egy varacskos disznó. De hiába volt tábla, állat nem volt.

Az éjszakát egy farmon töltöttük, minden képzeletet felülmúló, gyönyörű helyen. Amikor megérkeztünk, a kerítés mögül egy hatalmas kutya méregette vidámnak alig mondható kis csapatunkat. Ilyen kutyát még nem láttam, valami masztiff-keveréknek tűnt.

Pillanatok alatt előkerült a farm tulajdonosa is, egy kedves holland hölgy, aki boldogan nyitotta ki nekünk a kerítés kapuját. Erre a mozdulatra az itthoni beidegződés alapján valamennyien a kocsi felé pillantottunk, és kissé megnyugodva konstatáltuk, hogy az ajtókat nyitva hagytuk, így talán lesz időnk bemenekülni a fenevad elől.

Mivel állatorvosok vagyunk, jól ismerjük a házőrző ebek (főleg ha masztiff az illető) azon otromba tulajdonságát, hogy imádják a kedves vendégek adrenalin szintjét az egekbe emelni egy kis ijesztgetéssel, esetleg harapdálással. Ráadásul ez a kutya már a méretével, és gyönyörűen kidolgozott, izmos testével is kivívta elismerésünket, és egyúttal bizalmatlanságunkat.

Bank úr sietve megnyugtatott minket, hogy ez a fajta nem a fehér emberek ellen lett kiképezve, sokkal inkább a háziállatok védelmét szolgálja a vadállatok ellen. Ez a mondat persze csak arra volt jó, hogy elképzeljük, mit tudhat ez a kutya, ha képes egy éhes oroszlánt távol tartani a szabadon sétáló kecskéktől.
De aztán be kellett lássuk, hogy valóban békés barátra leltünk benne. A nap hátralévő részében végig velünk volt, és boldogan fogadta simogatásainkat. Az éjszakát a vendégházunk küszöbén töltötte. Talán érezte, hogy még bizalmatlanul viszonyulunk Afrika kissé hangos éjszakai élővilágához.

Másnap csodálattal néztük, hogy a farm öreg, és vak spánieljét miként vezeti teljes biztonsággal a medence szélén a reggeliző helyig, aztán megvárta, amíg a barátja jóízűen belakmározott, és elkocogtak egy fa alá sziesztázni. Mint később megtudtuk, ez egy boerboel (boerbull) fajtájú egyén volt, és szinte minden farmon ilyen kutyák teljesítenek őrző-védő szolgálatot. Gyönyörű, és értelmes kutya, kár, hogy itthon nem terjedt el ez a fajta.

A farmon egy nagyon öreg cica is lakik. Övé a reggeliző hely egyik kőpultja. A vezetőnk -aki már évek óta jár ide a csoportjaival- még sosem látta ezt a macskát máshol. Még a tálkái is ott vannak, tehát enni sem kell lemennie. Őlustasága az esti vacsora alkalmával korát meghazudtolva húzta le a fejét, amikor egy túlméretezett bogár repült egyenesen a feje felé.
Ezek a bogarak 5-7 cm-esek, és jellemző tulajdonságuk, hogy addig repülnek, amíg valaminek neki nem mennek. Hatalmas puffanással csapódnak falnak, fának, embernek, állatnak. Az agyrázkódás legkisebb jele nélkül képesek azonnal továbbmászni. De az újabb levegőbe emelkedés előtt percekig koncentrálnak, nyilván az erőgyűjtés céljából.

Nos, ez a cica nem csak az "Afrika legöregebb, és tán épp ezért leglustább macskája" címmel büszkélkedhet, hanem övé talán az egész kontinens legnagyobb emlőtumora is. Ezen tulajdonságától legott szívesen megfosztottuk volna, de egyikünk sem készült műtétre ezen az úton, így nem volt nálunk sem altatószer, sem a szükséges műszerek.

Eme hanyagságunk felett mélyen elgondolkodva búcsúztunk a farmtól. Integettünk a több száz papagájnak helyet adó röpte felé is, bár ez utóbbitól szívesen vettünk búcsút: hajnalhasadáskor a madarak házikoncertje volt az ébresztőnk.

Távolodva még visszanéztünk: a hatalmas kutya ott állt a kapuban, (én még búcsúkönnyet is képzeltem a szemébe), és lábai közt az öreg, vak spániel szomorúan integetett utánunk a nagy füleivel.

Következő rész

(dr. Kómár Gyula)