A HAJNAL
Valamikor 5 felé felébredtem. Talán azért, mert a bepakolás izgalmait enyhítendő néhány üveg sör megtette a hatását, de leginkább az az éktelen dübörgés lehetett az oka, ami a nagyszoba felől hallatszott.

Mintha egy hadsereg igyekezett volna viszonylag csendben megszállni egy alulméretezett bunkert. A szobába érvén és a lámpát felkapcsolván meghűlt ereimben a vér.

 Az egyik sportszatyor darabokra tépve, a benne lévő holmik szanaszét hordva, az egész szobát beterítve! A felbujtó sosem derült ki, de vélhetőleg egyként eszelték ki a kis bestiák az itthon maradásunkat célzó hadjáratot.

Leplezendő részvételüket az akcióban, az állatseregletből csak egy-egy farkinca, vagy fülhegy volt látható a ruhahalmok között. Csak szegény öreg kutyám feküdt változatlanul a sarokban, bár most mintha némi elégtétel tükröződött volna szomorú szemében...

ELINDULÁS
Hosszú volt az út, irgalmatlanul hosszú. De kit érdekel, hiszen hamarosan belecsöppenünk a dél-afrikai forró nyárba, magunk után hagyva ezt a gusztustalanul hideg, nedves európai telet.

Szerencsére éjszaka repültünk, és bár hihetetlenül kényelmetlen egy repülőgép ülése a szűk hely miatt, mégis sikerült egy keveset aludnunk. Ez pont arra volt elég, hogy a vártnál is elgyötörtebben kecmeregjünk ki a gépből Namíbia fővárosának nemzetközi repterén. A lépcsőn elgémberedett lábakkal lebotorkálva meghűlt bennünk a vér a döbbenettől.

No nem annyira a reptér épületének minden képzeletet alulmúló kicsisége és egyszerűsége miatt, hanem az oly annyira áhított mélykék ég, tűző napsütés helyett fogadó vigasztalan szürke felhők, és szemerkélő eső miatt. Ott álltunk letaglózva.

Hogy lehet ekkora pechünk, hogy életünkben először (és talán utoljára) eljutunk dél-Afrikába, és az egyébként mindig pontosan érkező esős évszak idén kicsit korábban köszönt be?

Szomorúan és némán ültünk a kocsiban. Egész napos autózás várt ránk, egészen föl, Namíbia északi végébe.

Folytatjuk!

Következő rész

(Dr. Kómár Gyula)