AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA
Este még családi vacsora szülőkkel, barátokkal - mintha végleg búcsúznánk. Természetesen a tévében repülős katasztrófafilm -anyai végigzokogás.

Szóval, megadtuk a módját, ahogy kell.

Aztán amikor végre magunkra maradtunk a lányommal, összehívtuk az állatkertünket, és mindenkitől egyenként elbúcsúztunk. Hát ezt nem kellett volna, mert becs'szóra, ezek megértették!
A legöregebb kutyám szomorúan befeküdt a sarokba, vigasztalhatatlan volt. A macskák le nem szálltak rólunk, a másik kutya mindent elhordott, amit már összepakoltunk.
Hát így kezdődött a "bepakolás örömei" című felvonás.

Sikerült egy pillanat alatt háborús övezetté változtatnunk a nappalit, mert mindent, amire vélhetően szükségünk lesz a déli féltekén, azt kipakoltuk a szoba közepére. A kör egyre bővült, végül már csak a falak mentén tudtuk körbejárni a halmot. Ezt követte a módszeres szortírozás, melynek következményeképp már körös-körül mintegy 1 méteres sávban tudtunk közlekedni.
 

Újabb és újabb rostálások következtek, és végül eltűnt a halom, és csak egy kisebb bucka maradt, mely alól nagy örömünkre végre kikandikált a két sportszatyor, melyeket magunkkal vinni gondoltunk.
Kisebb geometriai számítások alapján hamar rájöttünk, hogy a holmik térfogata és a sportszatyrok befogadó űrmérete még mindig nem egyezik egymással.

Ettől kezdve tudományos alapú szócsatát folytattunk, hogy kinek mire lesz égetően szüksége az elkövetkező két hétben.
Sajna az apai hatalommal való visszaélés sem tudta jobb belátásra téríteni lányomat az utaztatni kívánt tangák és topok számát illetően, bár vélelmezésem szerint ezeket nem igazán értékelik sem az oroszlánok, sem a busmanok.
Viszont meglátásom szerint (melynek isteni kinyilatkoztatás-jellege felől nem merülhet fel kétség) elengedhetetlen bizonyos minimál-gyógyszerkészlet.
Lányom szerint az a mennyiség, melyre konkrétan gondoltam, az egész Etosha nemzeti park összes állatának 10 évi gyógyszerszükséglete.

A szócsata miatti végkimerülésben elcsigázott szellemünk romokban heverve adta fel a harcot, s egyszerre adtuk meg magunkat: "legyen úgy, ahogy Te akarod" mondattal omoltunk ugyanazon pillanatban a ruhahalomra.

Viszont ekkor mindketten felpattantunk, hisz az ellenfél feladta!

És kezdődött minden elölről. Illetve csak épphogy belekezdtünk, amikor keserves nyávogással bújt elő az egyik macskánk a ruhahalom alól, amelyre az imént lehuppantunk. Fájós derékkal, igencsak méltatlankodva kászálódott ki rosszalló megjegyzéseket téve nemes felmenőinkre.

Szóval így zajlott az este nálunk: békésen, az utazás örömétől ellágyulva.

Éjfélkor diadalittasan húztuk be a sportszatyrok cipzárjait: csak sikerült megegyeznünk, és a szatyrok is becipzárolhatóak lettek. Az itthon hagyni kényszerült, kb. fél Westendnyi ruhahegyet lassan visszapakoltuk a szekrényekbe.
Miközben egy óvatlan pillanatban sikerült egy általam elengedhetetlenül fontosnak tartott, de lányom által egyszerűen csak le"miaszarnakez"-ett iránytűt a kiscsaj szatyrába belopnom (az enyém már zsufidugig tele volt), észrevettem, hogy az általam oly büszkén, de igen nagy erőfeszítések mellett bezárt sportszatyi egyik oldalzsebe (melynek zárása igen sok időmet vette el) nyitva vagyon.

Gondoltam, hogy nem bírta a belső feszültségi erőt, és ezért kinyílt. De nem, mert már nem lehetett újból bezárni.
Ekkor halvány gyanú vonaglott át kimerült idegzetemen: lehet, hogy a lányom lopott bele valamit? Ez volt a végső lökés ahhoz az elhatározáshoz, hogy üsse kő, három sporttáskát viszünk magunkkal, nem kettőt.

Amikor ezt az elhatározásomat nagylelkűen közöltem Szandival, a lakás újra megelevenedett. A már szekrényekbe visszakerült holmik tömkelege uralta pillanatok alatt ismét a szobát. Lányom boldogan horda vissza az itthonmaradásra kárhoztatott gardróbját.

A továbbiakat nem részletezem, mert úriemberhez méltatlan lenne. Ilyet egy apa nem ismerhet be idegen fülek hallatára. Lényeg, hogy Szandi egy sporttáska, meg egy hátizsák, én egy sporttáska. Az apai tekintélynek annyi.

Szóval bepakoltunk, becs'szóra megígértük, hogy egyikünk sem próbál már semmit sem beletuszmákolni egyik utazóalkalmatosságba sem, és ezzel Szandi aludni tért. Én azért még gondolkodom néhány létfontosságú dolgon...

Reggel útnak indulunk. Irány a reptér, mert vár ránk NAMIBIA, és az ő ezer csodája! Ezzel a jóérzéssel tértem én is nyugovóra.

Folytatás: 3. rész

(dr. Kómár Gyula)