A napok óta tartó BKV-sztrájk próbára teszi az embereket. A fizikai állóképességüket és egyeseknek az idegeit is. De mi magyarok szívósak vagyunk és bírjuk. Sőt! Összefogtunk.

Szerencsés vagyok, mert az 1-es villamos közelében lakom - ez az egyik villamos amire napok óta lehet számítani -, Volán-buszok is járnak erre, így könnyedén eljutok az Árpád-hídhoz a metróig. Nem kellett lemondanom a héten a sztrájk miatt a táncóráimról sem, az előbb írt járműkombinációval oda is eljutottam. Némi bosszúságot csak az okoz a sztrájkban, hogy a kora reggeli fél 6-os ébredést még korábbra kellett időzítenem. (Egyébként is utálok korán kelni...) Reggel 7-re ugyanis be kell érnem dolgozni, ha törik, ha szakad.

Hálás vagyok a volános sofőröknek, hogy felvettek engem és másokat is. (Még a bérletemet sem kérték.) És hálás lennék azért is, ha egy-egy autós megállna és elvinne. Nekem eddig az utóbbihoz még nem volt szerencsém, de örömmel olvasom a Facebookon, hogy másoknak igen. És ez jó! Rengeteg hozzászólást elolvastam, kiderült, hogy mi magyarok nagyon is segítőkészek vagyunk. Csak valahogy az utóbbi évek, évtizedek megtépáztak minket és nem mutattuk igazán jelét ennek. De végre felébredtünk a Csipkerózsika-álmunkból és mi egyszerű emberek összefogtunk és segítünk ismeretlen embereknek. Nem pénzért. Csak úgy. Egy köszönöm, egy hálás mosoly, egy meghatottságtól, örömtől csillogó szempár néha többet ér a pénznél. És akik csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz jól tudják ezt.

(Fotó: Aradi László)

Azt hiszem jól jött ez a BKV-sztrájk. A hideg, borongós januárban kicsit felrázott néhány ezer embert. Nyitottak mások felé. És nem nagyon olvastam negatív kritikát a BKV-pótló "hadművelet"-ről. Ki tudja hány új barátság, ismeretség jön létre a sztrájknak köszönhetően. Nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy valaki az utasa, vagy a sofőre személyében megtalálja/ vagy már meg is találta az igazit...

Hogy meddig tart a munkabeszüntetés, most még nem lehet tudni. De ha véget ér, én annak örülnék, ha az emberek továbbra is nyitottak maradnának egymás felé és segítenének a másiknak továbbra is. Egy rendes, áltagos hétköznapon is jól jön egy emberi szó, egy emberi gesztus. És aki ad, az vissza is kap!

És akkor most fogok egy A4-es lapot és gyártok magamnak egy táblát, hátha felvesz valaki holnap munkába menet... És teszek a táskámba szaloncukrot is, talán lesz aki elfogadja... Apróság, de a nagy dolgok mindig valami ilyen aprósággal kezdődnek.