A szobám, olyan mint a lelkem:
Bár kopár, s benne semmi sincs rendben,
Ott ugrál az, ki én lettem,
S belőle reményt vettem.

A holnapot várva fekszem
az ágyamban. Megbetegszem
ha nem láthatom a csillagos eget.
Ez ad nekem hatalmas teret.

Magam elé végtelent képzelek,
és mélységekbe révedek.
Ott keresem a választ,
hogy boldogságot mi áraszt.

Most mondd meg, mire vársz még?
Itt az alkalom hogy a jelennek élj!
Találd meg az előre vezető utat,
S kit érdekel, hogy a tábla másfelé mutat?

Magadnak élj, s ne másnak!
Nem számít, hogy a többiek mit várnak.
Szeresd önmagad,
mert csak üresség marad.

Ússz az árral szemben,
én mindig ezt tettem.
Gondolj a holnapra, de ne élj benne,
Mert akkor helyetted most ki menne?

Ne félj hogy egyedül maradsz,
mindig lesz kire számíthatsz.
A világ színes képek tömege,
csak találd meg mi a lényege.

Hogy lépj nem kell más,
csak egy igaz bajtárs,
Ki veled megy az úton,
hogy el ne tévedj folyton.

S ha bánatos reggelre ébredsz,
jobb ha kicsit magadba mélyedsz.
Majd vidáman lépsz az utcára
Hogy maradjon a bánat másra.

(Gyökös Attila/Allu)