Az ízeknek már a képzelet sem szab határt.

Szeretem a szaloncukrot. Vagyis inkább csak szerettem. Mert már nem olyan, mint régen.

Évről-évre nagy harcban vagyok az áruházi polcokkal, hogy találjak valami ehetőt. Mindig felmérgelem magam, amikor a rumos-meggyes ízűtől az epres-joghurtoson át a mákosig mindenfélét találok, csak a hagyományos szaloncukor nincs sehol. Az, ami csokival volt bevonva és háromféle ízesítésű volt egy dobozban: a barna, ami kakaós ízű, a rózsaszín, ami epres vagy málnás, és a sárga, ami olyan citromos vagy banános volt. Lám már az ízükre is alig emlékszem, olyan régen ettem. Talán még a zselés szaloncukor az, ami nagyjából olyan, mint gyerekkoromban. De csak nagyjából. Mert már ez is a külföldi nagy csokigyárak szája íze szerint készül. Pedig a szaloncukor magyar találmány. De már ezt is elvették tőlünk. Mások mondják meg, hogy nekünk mit kell szeretni. 

De én kérem vissza a régi finom ízeket! A választék kicsi volt, viszont az ízük tökéletes. Sokszor sorba kellett állni érte, néha nem is jutott. Nagy kincs volt a szaloncukor. Lehet, hogy attól is volt olyan jó?