Méltóságteljesen őrizte a házat, amíg túl nagyra nem nőtt. 

Ott növekedett több mint tíz évig a házunk előtt. Egyre nagyobb, egyre terebélyesebb lett. Ágai az egyik oldalon már kibújtak a kerítésen, a másik oldalon bekukucskáltak a szobám ablakán. Csúcsa már az elektromos vezetéket közelítette. A járókelők már szóvá tették, hogy nem lehet rendesen közlekedni a járdán a kinyúló ágaktól.

Megcsonkítani nem akartuk, így fájó szívvel hoztuk meg a döntést: kivágjuk az ezüstfenyőnket. De, ha már erre a sorsra ítéltetett, legalább szépen búcsúzzunk el tőle. Így került karácsonykor a szobámba, ahol ünnepi díszben pompázott karácsonytól vízkeresztig. Elfoglalta a szoba jelentős részét, néha szurkálódott velem, de gyönyörű volt.

Gyerekként mindig vágytam egy plafonig érő karácsonyfára, huszonéves felnőttként vált valóra a kívánságom. Mindig emlékezni fogok az ezüstfenyőre, ahogy ott állt méltóságteljesen feldíszítve. És ahogy ott állt a házunk előtt a kíváncsiskodó ágaival.