Tegnap volt a gyerekemék iskolájában az osztálykarácsony. A gyerekek kisorsolták egymást az osztályban, hogy ki, kinek vásárol ajándékot.

Kamasz, 15 éves fiam előző este szól, hogy valami ajándékot kellene szerezni másnapra. Nos. Aránylag hamar, olcsón sikerült vásárolni egy aranyos plüss állatkát. Ezt gyönyörűen becsomagoltuk, írt hozzá képeslapot, megcímezte a borítékot.

Reggel - mint oly sok reggel - durcásan, nyűgösen készülődött. Már negyed 8 volt, én rugdostam, hogy induljon már, mert elkésik az év utolsó tanítási napjáról, stb. Végül majdnem fél 8-kor útra kelt. Bemegyek a szobába: az ajándék az asztalon. Telefon a gyereknek, hogy itthon feledte. Utána vittem a buszmegállóba.

Ezek után kb. 10 perc múlva csörög a telefonom: a gyerek. Elhagyta az ajándékot. Ott feledte a metróban. No comment.

Én: telefon osztályfőnöknek, hogy háát ugye így jártunk, engedje el a gyereket a nagyszünetben, addig én vásárolok másik ajándékot...

Először roppant dühös lettem. Nem elég, hogy alig maradt pénzünk erre a hónapra a kifizetni valók után, még duplán meg kell vásárolnom az osztálytársnak az ajándékot. Irgum-burgum.

Aztán - mintha váratlanul valaki adott volna egy jó, nagy pofont - az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen ennél jobb dolog nem is történhetett volna!

Valakinek, aki megtalálta a metrón a csomagot szerezhettünk egy kellemes meglepetést. Lehet, pont egy olyan valaki találta meg, aki még kevésbé engedheti meg magának, hogy gazdag karácsonya vagy bármilyen karácsonya legyen! Ugye?   Tényleg nézőpont kérdése. Szerintem.