A sötét égen hatalmas villámok cikáznak, és közben morajlik az ég.

Az esőtől felfrissült a levegő. Kora este jött a vihar. Már késő van, és úgy tűnt elcsendesedett minden. Már egy ideje nyitva volt az ablakom. A párkányon könyököltem és magamba szívtam a friss levegőt. De ekkor hatalmas villámok cikáztak az égen és inkább eljöttem az ablaktól. Újból eleredt az eső.

Egy húsz évvel ezelőtti júliusi vihar jutott az eszembe. Egy olyan félelmetes vihar, amit míg élek nem felejtek el. Minden apró részletre nem emlékszem, mert még gyerek voltam. Már besötétedett, amikor egyre közelebbről és közelebbről hallottuk a mennydörgést és már láttuk a villámokat is. Csak dörgött, és villámlott. A nagymamámmal ketten voltunk otthon. Ő felkapcsolta az éjjeli lámpát és benézett hozzám. Nem mondtam meg, hogy mennyire félek. Ahogy feküdtem az ágyban és villámlott, szinte nappali fény lett a szobában egy pillanatra. Néhány pillanattal később pedig hatalmas mennydörgés követte a fényt. A hangtól összecsuklott a kezem, a fejem pedig a kispárnámba fúródott.

Hatalmas csattogás jött ezután a folyamatos villámlás és dörgés közepette. Jég esett. Eső nélkül. Majd jött az eső is. Közben elment az áram. Üvegcsörömpölést hallottunk. Előkerült egy gyertya. Együtt kimentünk a konyhába és tudtuk, hogy az ablak a vihar áldozata lett. Ha jól emlékszem ekkor már nem esett. A nagyobb üvegdarabokat óvatosan összeszedtük az apróbbakat pedig felsepertük. A vizet feltöröltük. Kinyitottuk a bejárati ajtót és egy hatalmas jégtömbbe botlottunk. A jégtömböt letoltuk a lépcsőn, majd visszazártuk az ajtót és lefeküdtünk aludni. Sokáig nem jött álom a szememre.

Ahogy megvirradt, felkeltünk. És ekkor láttuk, hogy milyen szörnyű pusztítást végzett a vihar. Letarolt mindent. A gyönyörű almafa megtépázva állt a kiskertben. A paradicsom, a paprika, a virágok mind a földön feküdtek. Az akácfa több ágai is letört. És a nagykert. Arra a látványra nincsenek szavak. Még ma is magam előtt látom. A méteres magasságú krumpliinda szinte belesimult a földbe. A kukorica derékba törve. A néhány órával azelőtt csodált kert néhány perc alatt semmivé lett. 

Az édesanyám reggel jött haza a munkából. Ő néhány kilométerre dolgozott, ott még eső sem volt, jég meg pláne nem. Ott csak a szél fújt. Mondták neki a munkatársai, hogy milyen pusztítást végzett a vihar, de ő akkor még nem hitte el. Csak amikor a saját szemével látta. Elsírta magát. Próbáltam vigasztalni, de amikor több hónap munkája kárba vész, akkor a szavak nem segítenek. 

Egész nap takarítottunk, mentettük amit lehetett. Késő estig dolgoztunk, szinte meg sem álltunk. És nagyon szótlanul telt a nap. Mi viszonylag szerencsésen megúsztuk a vihart, csak a termény nagy része lett oda, meg egy évvel később az a szép almafa. A nyugatról érkező vihar nálunk csak a konyhaablakot törte be, és a redőnyön hagyott nagy lyukakat a jég. A palatetős házak teteje azonban semmivé lett. Ideiglenesen fóliával fedték le a tető nélkül maradt, alaposan beázott házakat.

Húsz év telt el, de még most is elevenen élnek bennem az emlékek. És amikor vihar jön mindig arra gondolok: csak jég ne legyen. Még itt a fővárosban sem. Mert itt is vannak fák és virágok.

Mindjárt éjfél. Még mindig dörög és villámlik. Hol jobban, hol kevésbé. Az eső hol elered, hol eláll. Csak jég ne legyen...